Mint oly sokan, én is a remek Dürer-kiállítás miatt látogattam a bécsi Albertina Múzeumba, ám ott valami egészen mást kaptam: életem egyik legerőteljesebb kiállításélményét. Pedig a Dürer után még az igen nehezen emészthető Arnulf Rainer-tárlatot is végignéztem, mielőtt megérkeztem volna A létezés módjai címet viselő Maria Lassnig-kiállításra, szóval nem állítanám, hogy szellemileg egészen frissen vágtam neki. Lassnig életműve azonban olyan zsigeri erővel szippantott magába, ahogyan egész életemben csak néhány képzőművészé. Egyes képek előtt hangosan nevettem, máshol meg a sírás fojtogatott. Elmesélem, miért.

Maria Lassnig, Zürich, 2007 – Forrás: Archiv Maria Lassnig Stiftung. Courtesy Hauser & Wirth

Az osztrák Maria Lassnig idén lenne százesztendős, a nagy volumenű kiállítás pedig egyértelművé teszi, hogy a XX. század egyik legfontosabb európai festőjéről van szó. Életműve kapcsán olyan hívószavak merülnek fel, mint a szürrealizmus, az expresszionizmus, a bécsi akcionizmus – és persze a feminizmus.

Maria Lassnig: Woman Power, 1979 – Forrás: Albertina, Wien | Sammlung Essl © Maria Lassnig Foundation © Graphisches Atelier Neumann, Vienna

A laikus ebből annyit érzékel, hogy elképesztően színes, nagyon csúnya emberalakok tekeregnek félig befejezettnek tűnő vásznakon.

Lassnig szerint: „Realista vagyok, aki elégedetlen a realizmussal.”

Óvakodnék attól, hogy művészettörténészi vagy esztétai tollakkal ékeskedjem – egyik sem vagyok. Inkább arról írnék, hogy ezek az első látásra ronda, elvont, már-már ijesztő képek hogyan rezonálnak egy 35 éves nőben, akinek nemrég a vérét kívánták a YouTube-kommentelők, mert még nem szült, mondván: az ilyennek nincs helye a társadalomban.

Testtudatos festészet

Szóval ezekben a festményekben ott van a testem. A félelmeim, amelyek gyermekkorom óta kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják az önképemet – ma már szerencsére sokkal kevésbé, mint, mondjuk, tizenévesen, de azért mégiscsak. Lassnig meri karikaturisztikusan rondának festeni  magát, és mivel művészetének egyik fő kulcsszava a testtudatosság, attól tartok, nemcsak annak festette, de alkalomadtán rondának is érezte magát. Ahogyan néha mindannyian. (Aki nem, kérem, írja meg kommentben, hogyan csinálja!) Lassnig hatalmas, torz fejeket és csontos, aránytalan végtagokat fest, öregedést, löttyedt melleket, karikákat a szem alá, furcsa színű bőröket, mintha görbe tükröt tartana a látogató elé, aki gondosan kisminkelve, szép ruhában érkezik a múzeumba: tessék, itt vagyok neked én a saját meztelen valómban, ezzel mit kezdesz? Minek rejtegeted magad?

Maria Lassnig: Self portrait with wand, 1971 – Forrás: Maria Lassnig Foundation © Maria Lassnig Foundation

Nagyon rég éreztem azt, hogy ilyen erős párbeszédbe keveredtem a kiállított műtárgyakkal, de itt szinte hallani lehet a kérdést, amit Lassnig feltesz a világnak:

és mi van, ha TÉNYLEG ronda vagyok? Mi van, ha valóban nem felelek meg a társadalom diktálta szépségideálnak?

És ha már itt tartunk: miért is tekintenek rám húsdarabként – a férfiak, a magazinok, a nőgyógyászom? Az Albertinában látható a Nőgyógyásznál című festmény, ami a nő vagináját szögletesnek, dobozszerűnek mutatja, mintha csak egy robot lenne, akinek nincsenek érzései. Gondolom, minden nő ismeri a jéghideg érzést, amikor szétvetett lábakkal fekszik a vizsgálóasztalon a rendelőben, teljesen kiszolgáltatva, a legintimebb belső terét feltárva egy vadidegen előtt.

Lassnig képén azonban a nőgyógyász meztelen, és eszköz nélkül nyúl a hüvely felé. Talán nem is nőgyógyász, csak egy a sok rosszul megválasztott férfi közül, akit pont nem érdekelt, fáj-e nekem, élveztem-e, elélveztem-e?

Én, a heroikus kuka

Ezekben a festményekben ott van a humorom. Azok humora, akik nap mint nap a bőrükön tapasztalják a patriarchális szokásrend nyűgjeit, és azért, hogy ne sebezze őket folyton ha nem indulhatnak egyenlő esélyekkel, kialakították maguknak ezt a kiskaput. Hogy cinkosan összenevetünk, ha már megint félbeszakítanak az értekezleten a férfiak. Egy sokatmondó szemvillanással jelezzük: igen, mi is hallottuk, mit mondott a kolléga. Tényleg kimondta! És aztán ezeket az aranyköpéseket beépítjük a nyelvezetünkbe, nevetünk (őszintén nevetünk) rajtuk, és vicces mémeket küldözgetünk egymásnak, meg minden létező módon lázadozunk, de néha azért tényleg csak röhögni tudunk kínunkban. Van például egy Heroikus kuka című festménye, amin pont az látható, amit a cím sugall: egy szemetes, eldőlve.

Egyetlen molekulájában sem heroikus – és bevallom, én például pont így szoktam érezni magam egy-egy húzósabb hét után.

Egy hősies kukának: tele vagyok minden szarral, de azért kihúzom magam, és deklarálom, hogy azért mégiscsak heroikus küzdelmet folytatok az élet nevű szörnyeteg ellen, ami különböző időközönként megrág és kiköp.

Meg nem élt életeim

És legvégül ezekben a festményekben ott vannak a meg nem élt életeim. Hogy mi minden lehetett volna. Mi minden lehettem volna. Hogy vajon jó döntéseket hoztam-e. Könnyebb lenne-e, ha másmilyeneket hoztam volna? Maria Lassnig önarcképei variációk ugyanarra a témára: azt a kérdést feszegetik, mi lett volna, ha. Ha férjhez megy, ha szül gyereket, ha más hivatást választ, ahol nem machetével kell az utat törnie a hazájában – mert lássuk be, szép az a sok díj, amit első nőként megkapott, de azt soha senki nem fogja egy díjátadón elmondani, milyen pokolian fárasztó is egyben eljutni odáig. Lassnig megfesti magát átszúrt mellkassal, tigrissel, és ezerféleképpen – és itt minden motívumnak sokszoros jelentése van. Látjuk például űrhajósként – tessék, lehettem volna űrhajós is. Vajon akartam az lenni, csak nem volt elég bátorságom? Nem volt, aki bátorított volna? Vagy csak jólesik eljátszani a gondolattal, hogy bármi lehetek, bármit elérhetek az életben? Tényleg bármi lehetek?

Honnan tudjam, mi tenne boldoggá, amíg nem próbáltam ki?

Szülni vagy nem szülni?

Lassnig olyan kíméletlen őszinteséggel vizsgálja a saját érzéseit az anyaságról és annak hiányáról, hogy néhol tényleg beleborzongtam. Gyermekpótlék a tengerimalac a képeken vagy egy fricska azoknak, akik szerint csak akkor ér valamit az ember, ha utódot szül? Muszáj felmutatnunk valamit az életünk egy adott (nyilván mások által meghatározott) pontján, mint a kis Szimbát az Oroszlánkirályban? „Az emberek sosem tartották a nőt ugyanannyira, mint a férfiakat, de azt mondták: nem baj, majd úgyis férjhez megy, hisz ez a szokás – írja Lassnig. – Gyerekek és festészet; ez a kettő nálam semmilyen módon nem működött volna, egyszerűen lehetetlennek éreztem. De megbántam minden egyes oda nem adott puszit. Ezért van az, hogy néha elsírom magam, ha egy gyerek megsimogat, vagy egy macska hozzám dörgölőzik.”

Te vagy én?

Az életmű egyik legfontosabb képe a Te vagy én? című, amelyen Lassnig meztelen alakja pisztolyt szegez a szemlélőre és saját halántékára is.

Maria Lassnig: You or I, 2005 – Forrás: Private Collection. Courtesy Hauser & Wirth Collection Services © Maria Lassnig Foundation © Stefan Altenburger Photography Zürich

Ki a fontos? Egy párkapcsolatban ki adja fel magát? Ki dominál egy művész-befogadó vagy egy szülő-gyermek viszonyban – vagy úgy egyáltalán: az életben?

Ki mondja meg, kinek van igaza, melyikünk álláspontja érvényesülhet, és legfőképpen legvégül ki tesz igazságot. Meg tudja-e mondani valaki, melyikünknek volt igaza? Melyik élet a helyes élet? És honnan tudjuk, hogy melyiket kellett volna élnünk a sok lehetőség közül?

Csepelyi Adri

Forrás: https://wmn.hu/