Az első veteránautóm, amelyikkel ilyen messze mentem és egyszer se állt meg az úton. Sőt, jelét se adta, hogy ilyen szándékai lennének. Ez a poszt egy olasz csizmasarka-ajánló és egyben vállveregetés az öregnek.

Gallipoliig mentünk. Na, nem a törökországiig, hanem csak az olaszországiig, az volt az út legdélebbi pontja, Budapesttől 1700 kilométerre esik. Kicsit csaltunk is, mert odafelé kompoztunk Dubrovniktól Bariig, ezzel megspórolva 500 kilométert, egy csomó pályadíjat, egy éjszakányi szállást és közel egynapnyi szabadságot. Így is kijött a 4300 kilométer. Élveztük.

Mattinatai szállásunk panorámájaMattinatai szállásunk panorámája

Az összes autóm közül Nessy tette meg legügyesebben az utat, nemcsak azért, mert a leggyorsabban és legkomfortosabban olvasztotta el a kilométereket, hanem mert ez volt az első, amelyik néhány turbóbarmot leszámítva nem volt állandóan útjában a modernek zajlásának, sőt. És ez volt a legmegbízhatóbb is.

Csak a nagyobb túrákat veszem sorra. 1993-ban volt egy német-dán-svéd-norvég-finn-észt-lett-litván-lengyel kirándulásunk a fehér, taxis drosztról vett, fehér 200 D állólámpás Mercimmel, ami akkor még messze nem is volt veterán, hiszen csak a huszadikat taposta. Állandóan küzdöttem a szétrepedt akkusaruval és a szétesett önindító-csatlakozóval, pedig azt az autót előtte motorgeneráloztattam. 2002-ben jártunk Hollandiában az akkori, kétszínű 220 D-mmel, amelynek a generátortartó konzolja esett szét és emiatt Ijmuiden egyik világörökségi, festői utcácskájában, a parasztruhába korhűen öltözött nénik szörnyülködésére, helyben berheltem egy tartórendszert crova-hajtószárból, csavarhúzóból, AWAB-bilincsekből. Szóval az is lerohadt. 2008-ban, vagy mikor a szétmállott Bazeggel (200 D) voltunk Szlovéniában, hazafelé Győrben (kanyarral jöttünk) annak is szétesett a generátor-csatlakozója, elment a töltés, szerelni kellett. Erának, a 123-as kombinak 2010-ben felforrt a vize San Marino hegyére kapaszkodva, akkor meg kellett állnunk. 2010-ben a Ponton… Azt inkább nem is mondom, mert nem is a finn kamion, hanem a vezérműlánc tehetett arról, hogy nem tudott hazajönni. Aztán 2017-ben, Ornbauból jövet, már restaurálás után a dinamója dobta be az unalmast, az is lerohadásnak számít. A Bianchinak 2014-ben kilyukadt az úszója Róma felé, haza irányban pedig az első kerékcsapágy mondta be az unalmast, az kettő. Rá két évre, amikor Szicíliába mentünk volna vele, a féltengely hajtóricnije nyíródott el, tréleren jött haza. A Foltossal 2015-ben voltunk Franciaországban, azzal is meg kellett állni München mellett egy elrepedt adagolócső okán, aztán a vízmelegedés miatt az Arlberg-hágó derekán. De mintha a szicíliai úton nem lett volna vele baj, ha jól emlékszem… Az Alfa Bertone kardánkeresztje is bedobta a törölközőt a 3200 kilométeres francia úton, idén tavasszal. Nessy lehet, hogy csak a második a sorban? Akkor is vállveregetés jár neki.

Fenti utak közel harmincezer kilométert ölelnek fel (ha belevenném a közbeszórt Ausztriákat, Szlovákiákat, Lengyelországokat, a számtalan ornbaui és weissenkircheni túrát is, s ha a Kati 190-esével megtett utakat hozzácsapnám, szerintem kijönne a bő nyolcvanezer, csak külföldön, csak vénségekkel), s az egyetlen komoly, tehát ott, helyben javíthatatlan és viszonylag drága hiba a Bianchi féltengelye volt közülük. Meg a Ponton-lerohadás, de az egy sufniból előhúzott járgány volt, amit nem ismertem, még megszakítót se cseréltünk benne. Hát ezért járok én viszonylag nyugodt szívvel külföldre öreg autóval – nem olyan sokkal nagyobb a kockázat, sőt, amennyi újat lerobbanva el szoktam hagyni az út mentén… Talán még kisebb is. De ez a trip most a többihez képest is felettébb kellemes volt.

Azért nem mondom, hogy könnyen ment itthon a meggyőzés. Amikor február táján kitaláltuk (ilyen utakat jó előre illik előre szervezni, ha valaki nem hippi lelkű), hogy idén a csizma sarkára utazunk, mert annyi érdekeset hallottunk a régióról, a legkézenfekvőbb megoldás – mint mindenkinek – a repülő/autóbérlés kombó volt. De felrémlett a fekete Fiesta és a fekete Astra, amiket Bendével a két angliai utunkon béreltünk, ezek a speciálisan a kölcsönző cégek számára hulladék PET-palackból gyártott, zörgő, kellemetlen, undorító borzalmak, és véres ellenállási mozgalmat indítottam.

„Menjünk a Bertonéval” – vetettem fel – „négyszemélyes, van csomagtartója is, bár nem nagy, majd gondolkodva pakolunk.” Kati hajlani kezdett a megoldásra, aztán egy Budapest-Tata-Budapest útvonalon meggyőződtünk róla, hogy a család kábé húsz kilométert bír ki együtt az autóban. Elvetettük. Akkor legyen a Nessy, azmárúgyisvoltolaszban.

„Zsolt, Olaszországban borzasztó drága az üzemanyag, nem fogyaszt egy kicsit sokat az az autó ehhez?” – kérdezte a nej, aggódóan bátortalanul tapogatózva. Pont akkor, március vége felé épp kicsit igaza volt, nekem is feltűnt, hogy néha nem csuk vissza a szívató, a motor hangja is megváltozott a tél során. Hogy miért nem jött szóba a 190-es? Túl új, túl hangulattalan, túl pici, nem érdekes, ha öreg jármű a transzport, akkor rendes veterán legyen. Gyorsan Szakály Robinál landoltam a karburátoros műhelyben, kiderült, tényleg hülyéskedik az egyik karbi bimetálos szívatóállítója, a megszakító is elfogyott, az egyik kis kartergáz-lecsapató kübli és annak a vékony kis csöve pedig megtelt a sok, dúsításos járatástól. Némi matatás, egy új megszakító és takarítás után Nessy megint visszatért a 11-12 közötti autópályás értékekhez, mint ezt a júniusi, ornbaui túrán nem sokkal később megtapasztaltam. Az Alfa is csak két literrel fogyasztana kevesebbet, hol itt a baj?

Mehetünk.

A Hungaroring Classic pont úgy jött ki időben, hogy már csak odafelé irányban volt hely a dubrovniki kompra, s a szállásokkal is akadt egy kis kavar, mondjuk, leginkább azért, mert nem teljesen szokványosak a mozgási szokásaink. Ahogy mindenféle barátom és ismerősöm kapcsán sejtem, az emberek nyaralásokkor általában odamennek egy helyre, s a környéken elvannak – fürödnek, bejárják a helyet, esetleg néhány naponként kisebb túrákat szerveznek távolabbra. Amíg kicsik voltak a gyerekek, mi is így tettünk, de jó ideje visszatértünk a még korábbi szokásainkhoz – vándorolunk, két, maximum három napot töltve el egy helyen. Így lehet nagyobb területeket bejárni, a tengerpart pedig úgyis unalmas két óra után.

Ezt a mentalitást azonban nem komálják a szállásadók, mert többnyire az az érdekük, hogy a vendég minél tovább maradjon – nyilván, mert úgy sokkal kevesebb a nyűg (fogadás, visszavétel, szálláspapírok töltögetése, ágyneműcserék satöbbi). Nagy airbnb-fan vagyok, a fél világot szét-airbnb-ztük már a családdal, ráadásul közel maximális elégedettséggel, de most például Gallipoliban három igényemet is visszadobták a vendéglátók levélben – ott végül bookingos lett a szállás. A hazafelé vezető úton pedig egy-egy éjszakát töltöttünk különböző szállásokon, azokhoz épp csak megnéztem az airbnb-t, de foglalni se tudtam ilyen rövid időre, tehát ott is maradt a booking. Utóbbin könnyebben megy a foglalás, nincs annyi feltétel, de az airbnb jellemzően nemcsak 20-40 százalékkal olcsóbb, de az egész visszajelzés-rendszer, célra vezetés és egyebei is jobban működnek.

Az autón levő problémákat a túra előtt nagyjából kigyomláltuk Kareszéknál, kicsit padlót lakatoltunk, felugrottak új féktárcsák és -betétek, elöl új kerékcsapágy lett, én még átpucoltam vízkőoldóval a hűtőrendszert. Ezzel útra késznek nyilvánítottam a technikát – a Bianchit három hónapig készítettem fel az útra, a Nessyt kábé másfél napot. Mindegy, mindkettő buli.

Terveink szerint egyenesen a Hungaroring Classicról indultunk volna vasárnap délben, de annyira töményen kitomboltuk-, -néztük, -hallgattuk, -szagoltuk magunkat a rendezvény szombati napján, hogy lazára vettük a startot, otthonról kezdtük, kora délután. A cél az volt, hogy hétfő délután meg tudjuk nézni Dubrovnikot, mert az gyönyörű, ezért első nap Vrhovinéig mentünk, ami egy rettentő sittes kisváros a semmi közepén, nem túl messze a Plitvicei-tavaktól.

Csak aludtunk, húztunk tovább a tükörsima horvát autópályán, amelyen ott délen már egész elképesztő a vidék, a dombok mögül bevillanó tengerszemekkel, viaduktokkal, alagutakkal. És alig vannak autósok. Ott azért akadt két kis bibi – a hőmérő felfelé kezdett kúszni, volt olyan emelkedő, aminek a tetején már kinyitottam a fűtést az én oldalamon, mert már 95 táján járt a víz. Később egyszer, talán az Amalfi-partról Ravallóba meredeken felzúzva egy alkalommal még ennél is súlyosabb lett a helyzet, mert akkor már a Kati oldalán is ki kellett nyitnom a fűtést. De megállni akkor se kellett. Aztán, érdekes módon, a hazafelé úton már elmúlt ez a melegedés, gőzöm sincs, mi történhetett – a rendszer addigra talán kidolgozott magából egy légbuborékot? Megesik az ilyen.

A másik bibi? Európában én személyivel közlekedek, Kati mindig aggódik, hozza az útleveleket, persze az enyémet nem. Nekem meg teljesen kiment a fejemből, hogy Dubrovnik felé tartva, egy ötkilométeres szakaszon belóg a tengerparti útba Bosznia-Hercegovina, amely nemhogy nem tartozik a schengeni egyezmény országai közé, de még csak nem is EU-tag. Ha ott nem mehetek át, már garantáltan nem érjük el a kompot, ha azt nem érjük el, a következőre már március végén se volt hely. Oké, megmarkoltam a kormányt, reménykedtem… átengedtek. Elvileg mindenkit. Hühh.

Szóval másnap, azaz hétfő délután Dubrovnik csúszós köveit tiporták gumitalpaink, a komphoz csak nyolckor kellett beállni, az indulás pedig valamikor tízkor ért utol minket. Különösebb érdekesség nem történt az úton, azt leszámítva, hogy a forgalomirányító bottal hadonászó orangután lecsapta Nessy csillagját, miközben a helyemre centiztem, s az el is repedt az egyik végénél. Nem tudom, minek kellett mutogatnia, egyedül is tök jól tudok parkolni, ahogy ezt már legalább tucatszor bizonyítottam az életben. És olyankor ráadásul a csillag is ép marad. Magyaráztam volna el neki, hogy az a pici repedés nekem fáj. Nézett rám azzal a buta szemével, miközben visszabiggyesztette az autó ékét – „no problem, friend?” Hagytam, hadd éljen, ne legyünk pitik, H-s rendszám van az autón.

Bariban szakadt az eső, de Bariért nem kár, mert Bari egy nagy, kellemetlen kisugárzású kikötőváros, egy percet nem akartunk ott tölteni. Húztunk tovább Traniba, egy korai, teljesen néptelen városjárásra, s onnantól meg kvázi végig tökéletes időnk volt az utolsó Pugliában (Puglia – a terület) töltött napunkig, amikor épp megint Traniból hagytuk el a csizmasarkot. Soha rosszabbat.

Ez azonban egy autós blog, nem turisztikai, ezért a helyeket inkább csak foltokban mondom el, tettem 140 képet a galériába, ott vannak magyarázatok is mindegyik mellé, elég lesz.

Puglia, ez az egész csizmasarka-régió, beleértve a sarkantyút és a talpívet is, sokkal nyugodtabb, stílusában teljesen más, mint a sokak által ismert Toszkána, a hatvanasévekes modernségével és elviselhetetlen tengerpartiturista-áradatával agyonsújtott Rimini-Jesolo vonal, az ipariasabb, modernebb észak, a nyüzsgő és a rómaitól felfelé mindenféle kort ügyesen integráló Róma és környéke, a kissé lefingott, sokszínű, zabálni való, de megint csak turistákkal teletömött Szicília, vagy a még mindig szegény és látogatatlan, de eléggé érintetlen Calabria, ami a csizma rüsztjénél van, Nápolytól erősen délre.

Ide, Pugliába az elmúlt években elég nagy mennyiségben jutott uniós pénz, amelynek jókora részét érdekes módon el sem lopták, hanem beforgatták és ez látszik. Minden régi város rendben van, a szolgáltatások modernek, jellemzően működnek, istenien fényképezhető, hangulatos helyek ezek. Persze, a külvárosok imitt-amott nyomasztóak (az olasz lakótelep szerintem sokkal komorabb és kellemetlenebb hely, mint például a magyar), de mihelyt átlépi az ember az óváros határát, általában földre esik az álla. Ezt úgy mondom, hogy egy időben sokat jártam Toszkánába, Rómában is vagy tízszer megfordultam, Szicília szigetén csak saját pénzből háromszor jártam hosszabb nyaraláson. Nem vagyok Olaszország-szakértő, de azért sokat láttam a helyet és alapvetően imádom.

Pugliába eljutott ugyan az EU-s pénz, de az EU-s turisták szerencsére még kevésbé. Persze, a nagy, központi helyeken, Leccében, Gallipoliban, Alberobellóban ott vannak a parti sétányokon, a kajáldák körül szép számban, de a mennyiség még nem zavaró. A városok közti utak gyakran szinte üresek, a forgalom egyáltalán nem nyomulós, az egész hangulat olyan dél-spanyolosan manyánás.

A városokban a házakat jellemzően fehérre festik, az utcákat középkori, hatalmas, selyemcukor-színű kövek borítják, odafigyelnek a színharmóniára, rendesen festői minden. Ráadásul olcsó is – míg Franciaországban valahol 10-11 eurótól indul egy margherita pizza, Toszkánában meg 7-8 euró körül, errefelé 5 eurótól mennek az árak. Egy cono grande (nagy tölcséres) fagyi három euró, és ha három kenetet kér bele az ember, akkorát adnak, hogy az itthon 5-6 gombócnak felelne meg. Egy ezresért hol eszel ennyit? Oké – és jót? A benzin is csak 1,55-1,65 között van, autópályadíjak nincsenek, vagy ha nagy ritkán igen, hát 2-3 eurókat kell befizetni, a strandok ingyenesek, a vizük pedig többnyire ivóvíz-szerűen átlátszó. Még. Horvátországban talán csak azért jobb a tenger, mert több a rák és a színes lény, itt főleg halrajok, sünök, csillagok szpottolhatók, de amott meg alig van homokos tengerpart, Pugliában választhat az ember, melyikre vágyik épp.

Elég jó hely, ezt szerintem most mindenki érzi.

És minden laza, nincs nyomulás, nincs átverés-szag, a kaják-fagyik jó minőségűek. Egészen elborzadtunk, amikor a túra első harmadában átautóztunk egy intermezzóra Nápolyba.

Ott a tengerparton laktunk, egy olyan régi halászházban, aminek a hátulja egy római villa fala volt (annak dőltünk, amikor az ágyban olvastunk), maga a ház az utcán, magasban parkoló autónktól lépcsőkön lefelé megközelíthető gyalogos övezetben volt, csodás korzóval a tengerpart tízméteres, függőleges falának a tetején, körben elképesztő haléttermekkel, szóval nem volt utolsó az elhelyezés.

De onnan egy napra átmentünk Caprira hajóval, és megriadtunk. Mint egy állandósult Ed Sheeran-koncert a Szigeten – a turisták egymás tyúkszemére lépnek, gyilkos áron mért, hányadék mirelit kaják, a víz tele algatörmelékkel, a tengerparton a törölközőt alig lehet letenni, annyian vannak – egy borzalom.

Nyilván, ha kétszer 25 euróért béreltünk volna robogót és átmegyünk a túloldalra, akkor kicsit megtapasztaljuk Capri csodáját is, de a Kati nem akart idegen motort ilyen meredek helyen, utassal vezetni. Megértem. Strandoltunk és az jellemzően szar volt. A kaja is. Még a kézműves fagyi is.

Az egyetlen dolog, ami megmentette nekünk Caprit, a körbevezető hajóút volt, amelyen kiderült, hogy az emberek és a mindenfelé ezrével parkoló oligarchikus-szupersztáros luxusjachtok eltüntetése után tényleg döbbenetes lehet ez a kis sziget a maga barlangjaival, sejtelmes öbleivel, természetes alagútjaival. De a sok ember tönkreteszi az élményt.

Kint, a szárazföld partján Capri párja Sorrento, ahol ugyan szintén kicsit fuldoklik az ember a turista-hömpölyben, de ott legalább van hely, hogy szétterüljenek, bár valójában tizedennyi lenne elviselhető belőlük.

Ezt úgy mondom, hogy tősgyökeres budapesti vagyok, imádom a várost (igen, a belvárost is), éltem öt évet Tokióban is – de ez a Nápoly-Sorrento-Capri dolog nekem sok volt. Csak két dolog mentette meg nekem igazán az ott eltöltött három napot – két méregdrága vacsora a mellettünk levő halétteremben, illetve Pompeji, ami harmadszorra is lenyűgözött. Ott eltöltöttem volna egy hetet is, turisták ide vagy oda.

De arról a nyugati partról alapvetően azért úgy vágytam vissza keletre, Pugliába, mintha az édenkertbe akarnék visszatérni. És amikor visszamentünk, nemhogy csalódtam, de még jobb dolgokat találtunk ott, egyszerre fürödve a hihetetlen középkori (és még régebbi) városok, a színek, az ízek, a formák, a készpénznek vehető barátságosság idegrendszert simító, lassú hullámaiban. Illetve, konkrétan a tengerben is. Egész Európának ilyennek kellene lennie, tényleg.

A kiemelkedő helyek? Legszívesebben azt mondanám, mind, mert bár Puglia sok helyen lapos és a növényzete sárgára égett, a tengerpartjai mintaszerűek, a városai – legalábbis azok, amelyeket mi láttunk – egytől-egyig tartogatnak élményt, többnyire nagyot, néha pedig egészen különlegeset. Mindegyiknek kicsit sittes, kicsit uncsi, szedett-vedett a külvárosa, de mint kagyló a gyöngyöt, úgy kerül elő az érték mind belsejéből némi sétálás után.

Nekem, ami tényleg a döbbenet határát súrolta, az Matera volt. Ez egy hétezer éve létező település, amely már megvolt, amikor erre jártak az etruszkok, a görög kor csak egy fuvallat volt neki, a római időszak pislantás volt az életében, az pedig, hogy most éppen olasz a város, csak egy múló rosszullét. Alapvetően egy folyószurdok mellett kimagasló, elég puha, meredek hegybe vájt városka ez.

Az otthonok barlanglakások (valami közel kétezer van belőlük), de nem néznek ki azoknak, mert az évszázadok során mindegyiknek a portálját kirakták kövekkel házszerűre. Rettenetes összevisszaságban kúsznak a meredek hegyoldalra a portálok zegzugos kő-ösvények és lépcsők vezetnek fel a magasba, sose tudni, melyik zsákutca, melyik ágazik el valami egészen döbbenetes újabb szintekre.

Ahol az ember kibukkan a kőrengetegből, instant panoráma kilátóra akad, s a város karéját más és más pontról tudja lefotózni. Aztán egészen a tetőn van egy rettentő aranyos, reneszánsz városmag, ahol ott jártunkkor éppen a harminc éve elhunyt Salvador Dalít ünnepelték mindenféle elszórt szobrokkal és térplasztikákkal.

Bárhova érdemes bekukkantani, legyen az bolt, bár, kajálda vagy kiállítóterem, mert nagy eséllyel újabb barlangformációra akadunk. Ez a jó az egész városban: nincs két egyforma ház, bejárat, ajtó, fekvés, méret, arány; minden egyedi, csak az anyag ugyanaz.

Materának pedig 130 temploma is van, a legkisebbek fészer méretűek, de az egész miskulancia tetején van egy faragatlanul hagyott, óriási kőtömb – na, abban is van egy templom, elég korrekt freskókkal. Ez az összevisszaság kellemes a szemnek, léleknek, rettentő jót tesz az emberben szunnyadó felfedezőnek, izgalmas, elgondolkodtató, romantikus. És valahol rettentően szép és emberi.

Majdnem egy teljes napot töltöttünk ott, engem pedig a hely annyira lenyűgözött, mint a kambodzsai Angkor. Nem, annál talán jobban, még esetleg kedvenc városomnál, Kiotónál is. És mindez itt van kőhajításnyira, alig 1500 kilométerre tőlünk, én meg sose láttam… Alig tudtam, hol vagyok, úgy vezettem haza, a fejem tele volt a látomással.

A vicc pedig az volt, hogy a közeli Laterzában éppen egy hasonló barlanglakásban laktunk (ez is airbnb), csak annak jobban kipingálták az elejét, de odabent a gyerekek szobája, mint valami egri vár alatti boros pince, a miénk, beljebb, meg mint egy kicsinyített Aggtelek, kimeszelve. Nagyon állat az ilyen.

Még mindig barlang, de máshol – még a pugliai út elején, majdnem egy héttel Matera előtt, a mattinatai szállásról (ami meg négyszáz méterre a tenger felett egy szuperkilátásos szuperluxus ház volt) felcaplattunk a Monte Sant’Angelo nevű városkába, amely, mint minden hegy tetejére biggyesztett, régi olasz városka, nyilvánvalóan pokolian hangulatos és zegzugos, de itt van egy spéci templom is.

A település egyik, már magasabb pontján be lehet menni egy templomnak tűnő épületbe, amely nem más, mint egy rettentő hosszú, lefelé, a hegy gyomrába vezető lépcső kezdete köré húzott bejárat. Jó sok sétálás után (anya, már a tenger alatt vagyunk?) elérünk egy szintet, ahol elágazás van – jobbra a templom, balra a múzeum.

A templom a csoda, amelyet konkrétan belevájtak a sziklába, s ottjártunkkor éppen ceremóniát tartott a fiatal pap. Füleltem – hát ez nem olaszul prédikál, hanem… jé, lengyelül! Igen, ott voltak a nénik, olasznénis ruhában, s hallgatták a lengyel misét. Fura volt, de még furább a hely, ilyet még nem láttam. Elszalasztani tilos, pláne, mert a városka is igen jó.

Lássuk csak, mi volt még. Ja, igen, a trullis környék is nagyon bejött. Ide a locorotondói szállásunk kapcsán cseppentünk, amely maga is egy trulli volt, s ezt az építészeti furcsaságot jobban meg akartunk nézni. A trulli kúpház, pontosabban kúpokból álló ház, a táj parasztjai laktak, és sok helyen ma is laknak ilyenekben. Minden szoba nagyjából kör alakú, parányiak az ablakok, de legérdekesebb a tető, amely precízen méretre vágott, habarcs nélkül csúcsosra pakolt kövekből áll.

Ahány szoba, annyi kúpos henger, s mint minden ilyen furcsaság mögött, itt is gazdasági megfontolások álltak az építési mód hátterében – nagyon magasak voltak helyben az épületekre kirótt adók, ám azt nem vetették ki tető nélküli építményekre. Nosza, valamikor a XVIII. században egy okos ember kitalálta – az adószedők a híre úgyis messze megelőzi az érkezésüket, ezért gyorsan szétszedhető tetejű házakat kell építeni. A példa ragadós volt, s errefelé vagy húsz kilométeres körzetben minden városon kívüli épület ilyen lett.

Bár a mi tetőnk köveit már habarcs tartotta egyben, azért nagy élmény volt egy ilyenben lakni, szállásadónk, Vitania meg is mutatta a nagyszülei képét, akik itt élték le az életüket (és a család sok generációja előtte szintén). Ahol a gyerekek szobája volt, ott laktak a juhok, a mi hálószobánk volt eredetileg a kamra, ahol az olíva olajat és az ecetet (meg egyebeket) tartották, középen pedig a család lakott.

Az elrendezés előnye volt, hogy télen az állatok befűtötték a hőt amúgy is jól tartó trullit, nyáron pedig, amikor azok kint aludtak, a vastag falak és tető, és a pici (vagy leginkább semmilyen) ablakok miatt jó hideg marad odabent a levegő, ahogy ezt mi is megtapasztaltuk. Volt klímaberendezés, de kvázi be se kapcsoltuk, pedig odakint tombolt a hőség. A legjobb szállásunk volt az úton, mondjuk, igényesen is újították fel.

Aztán másnap Alberobellóban, ami a környék központja, még sokkal töményebben megkaptuk a trulli-élményt, mert ott a városban is csomó helyen ilyen házakat építettek. Kicsit skanzen-jellegű az egész, mert ha ennyi egyformán furcsa ház van egy helyen, az mindig túlzásnak tűnik, de élménynek kivételes. Alberobellóban aztán belefutottunk egy öreg motorokkal kereskedő bácsiba is, de ez másik téma. Ott töltöttünk nála vagy egy órát, ha lesz rá energiám, írok róla a Sebesség Oltárában.

No meg Gallipoli. Gallipoli, amely a csizmasarok belső oldalán van, már eléggé délen, s mi nem is mentünk ennél lejjebb. Eredetileg a tengerbe nyúló félszigetre épített erődítmény lehetett, s a védőfal karéján belül – a fal tetején sétány, éttermek, őrületes hangulat – ékszernyi régi városka bújik meg. Nem is annyira kicsi, órákat lehet benne lődörögni.

Itt azért elég sok a turista, pokoli tud lenni a tömeg a szűk utcákban, de a naplemente varázslatos, fotózni a legbénább mobillal is szépeket lehet, s tele van kiállításokkal az egész hely. Gallipoli közelében pedig mindkét irányban homokfövenyes, tiszta, isteni fürdőhelyek, az erőd alatt zajos, szagos és étvágygerjesztő halpiac, ami nagyjából éjfélig nyitva tart – szóval nagyon állat.

Lecce, a régió egyik legnagyobb városa a miénknél sokkal díszesebb és izgalmasabb barokk építészetéről híres, hasonló van Monopoliban is, amelynek a fekvése hasonlít Gallipoliéhoz, a stílusa Leccééhez, de van itt azért mennyiségben reneszánsz is, helyenként emiatt tiszta Velence. Egyiket se szabad kihagyni.

És a Gallipolihoz hasonló, de erősebb domborzatú köveken fekvő Otranto, ne meg a fehér városok, Ceglie Messapica és Ostuni (utóbbi teljesen elbűvöl, el se hiszed, hogy azok az utcák és lépcsők még tudnak bárhova vezetni, annyira zegzugos és áttekinthetetlen az egész)…

Legszívesebben mindent felsorolnék, hiszen például olyan drámai öbölben, mint amilyen Polignano a Maréban van, még soha nem fürödtem, de ott nemcsak a látvány a döbbenetes, a kis tenger-félszemet körülvevő, függőleges, iszonyat magas sziklákkal, tetejükön a sok száz éves házakkal, hanem maga a víz is, amely folyamatosan, keményen hullámzik és nagyon sós.

Órákat lehet eltölteni azzal, hogy az ember próbál visszamászni, majd megmaradni egy kiszemelt, víz alatti kövön, de a hullámzás állandóan leviszi róla. No problem, a só miatt adott a matracszerű lebegés, jó móka – a gyerekeinket alig bírtuk kiszedni a vízből.

Tényleg csak macskabajszok mentén, de ha valaki hasonlót tervezne, itt az útvonaltervünk – a nap utolsó tétele mindig az aktuális szállás. És azt mondom, a nápolyi kitérőt nyugodtan ki lehet hagyni belőle, érdemes helyette Pugliában maradni többet:

1. Budapest-Vrhovine
2. Vrhovine-Dubrovnik (komp)
3. Bari-Trani-Mattinata
4. Monte Sant’Angelo-Vico del Gargano-Vieste-Mattinata
5. Mattinata-Nápoly
6. Pompeji-Nápoly
7. Sorrento-Capri-Nápoly
8. Nápoly-Amalfi-Ravello-Laterza
9. Matera-Laterza
10. Laterza-Gallipoli
11. Lecce-Otranto-Gallipoli
12. Ceglie Messapica-Ostuni-Locorotondo
13. Alberobello-Locorotondo
14. Locorotondo-Monopoli-Polignano a Mare-Trani
15. Trani-Porto Garibaldi
16. Porto Garibaldi-Budapest

Csak néhány fő pont érintésével ideteszem a térképet is, nagyjából merre jártunk. Végül bő 1700 kilométert nyomtunk le a környéken, mert elég sokat ide-oda mentünk, de a térkép kevesebbet ír, mert a bevihető pontok korlátja miatt sok lett az egyszerűsítés. Itt, alább:

Hogy ez amúgy egy autós blog? Hát persze! Akkor mit is mondjak az autóról? A fogyasztás az, ami mindenkit érdekel, mert keringenek horror sztorik a hathengeres állólámpásokról, nagyon erős a dízelvonzalom ebben a körben. Hát, nem tudom, kinek, mi a horror, de én teljesen elégedett voltam: ha toltam 125-130 körül a pályán, kvázi kerek 12-re jött ki az átlag, de barátságosabb 115-120-nál csak 11 volt az eredmény, s ezt a 11-11,5-öt hozta kis utakon, sok hegymenetben is – és én nem vezetek lassan, pláne Olaszországban. De akadt olyan szakasz is, ahol teli tanktól üresig 10,6-ra jött ki a fogyasztás – nem hinném, hogy ez az autó ennél tud sokkal jobbat, ahhoz másik sofőr kell. A jóval lomhább 123-as kombim, a 300TD Era is benyelte a kilencet, pályán, 120 táján a 10-et is. Akkor meg? Igen, városban jóval többet eszik, ez tény, a dízel 9,5-jével szemben 14 körül – de aki tömény városi menetre tart egy ilyesfajta öreg autót, az váltson sürgősen csatornát.

Volt néhányszor ez a vízmelegedés, de soha nem érte el a kritikus 95 fok fölötti sávot, utántöltöttem két liter vizet (szivárog a hűtősapkám) és egy liter Metabond Classicot a teljes út alatt. A melegedés az út utolsó harmadára elmúlt, de akadt egy kicsit nagyobb probléma – amikor a vieste-i fürdésből hazafelé tartottunk Mattinatába, még az út első részén, s megálltam egy szép fotóra a hegyoldalban, háttérben az öböllel, Bálint észrevette, hogy nem ég a féklámpa, amikor kicsit odébb állok. Ütögetésre se jött vissza…

Este kicsit turkáltam a vezetékek között, találtam némi katyvaszt, mert egy drót leszakadt, egy másik pedig csak úgy be volt csúsztatva az amúgy katonai szabványú Mercedes-csatlakozók alá, miközben a testelés sem volt acélos. Ehh, ezt is szét kellett volna szednem az út előtt. Mindenesetre a sok matatásra nemhogy a két féklámpa nem jött vissza, hanem a bal oldal teljesen lehalt, a jobb oldalról meg eltűnt a helyzetjelző is. Ott álltam egy teljesen szétszedett csatival, hátsó lámpák, kapcsolási rajz és csatlakozó-lábkiosztási diagram és forrasztópáka nélkül. Ja, nem, maradt egy jobb tolatólámpám és egy jobb indexem. Hurrá. És volt kéznél egy multiméterem, ami meg hülyeségeket mutatott, ahogy Bálint elöl nyomkodta és tekergette a szerveket az autóban. Persze levett plusszal a gyújtótrafóról, mert az ugye, beszarik, ha tíz perceket rajta van az áram, gyújtás nélkül viszont a Mercin se index, se féklámpa, se tolatólámpa.

Délelőtt, a kábé hetven fokos napon (később megkaptam a napernyőt), egyórányi verejtékes melóval visszahoztam legalább a helyzetjelzőt és az indexeket (a bal oldali a helyzetjelzővel felváltva villogott, súlyos testhibára utalva), így mentünk neki Nápolynak, ahol közismerten toleráns a vezetési stílus és hatalmas féktávokat tartanak. Sürgősen kellett vennem egy pákát, cint, szereznem kellett egy lábkiosztási színkódot is, mert ezek nélkül meg voltam lőve. Ilyen csatlakozót nem javít az ember vezetékek rásodrásával.

Páka két nap múlva lett, de az autót konnektor közelébe vinni két órára (ennyire saccoltam a javítást) elképzelhetetlennek tűnt a nápolyi forgatagban, pláne, hogy minimum öt perc gyaloglásra álltunk mindig meg, fent, és ez még az optimális eset volt. Tehát egész Sorrentót, az Amalfi-partszakaszt, Materát, Gallipolit féklámpa híján toltam végig, mert egyszerűen nem volt se alkalom, se áram a javításhoz.

Végül a locorotondói trullink vécéjéből vezettem ki a hosszabbítót, s az őrjöngve támadó, csíkos lábú afrikai szúnyogok felhőjében, közel három óra alatt szereltem meg az autót. Segítségem a szintén szétszedett, de jól működő hátsó lámpás állólámpás mellett hasonlóan csücsülő, győri Erdős Vili barátom volt a vonal másik végén, vele konzultálva kiraktam a logikai játékot és megforrasztottam a cuccokat. Oké, a hazaút már biztonságosabb lesz.

És történt még egy incidens. Nápolyban engedélyköteles utcában laktunk, mindig sms-t kellett küldenem a szállásadónak, hogy jövünk haza, ő meg lejelentett minket a helyi hatóságnak. Szűk, kanyargós, a partra százéves, zöld spalettás, kissé omladozó kastélyok között vezető utca legalján kellett parkolnunk, s ez még nappal se volt mindig könnyű. Egyik este azonban a kilométeres hosszúságú utcában a dugó már félúttól állt. Esküvő volt, borzalmas mennyiségű emberrel, mind oda tartott, a szállásunk szomszédságában levő étteremrengetegbe.

Az olaszok, pláne a nápolyiak pedig rettentő bénák, ha dugót csinálnak. Beállnak egymásnak keresztbe, ordibálnak, kicsit ennek-annak nekitolatnak, rémes amatőrségek miatt tökéletesen be tud állni a forgalom. Ami jó az egészben – sose érezni az ilyen súrlódások mögött a gyilkos szándékot (könnygázspré, berúgott ajtó, négy smasszer körbeállja az autód, pisztolylengetés és egyéb dolgok, amikből mind láttam már nálunk, nem keveset). Ordibálnak, nyomják a dudát, de alapvetően nem idegesek a lelkük mélyén, valahol elfogadják a dolgot. Lazák, nem akarnak bizonyítani semmit.

De nekünk azért elég pocsék volt ez az állapot éjjel tízkor, vacsora előtt, éhesen (az ebédeket ki szoktuk hagyni nyaralásokkor), mármint hogy iszonyú messze beragadni egy spontán dugóba. Nagy nehezen kiszedtem Nessyt a környező autók fogságából, feltolattam vagy háromszáz métert a hegynek mindenki mellett, és egy alkalmas helyen, ahol már sokan álltak, egy régi villa fala mellett leraktam a kocsit. Persze, kint volt a tábla, hogy várakozni tilos, de hiszen mindenki ott parkolt, mert talán Salernóban volt legközelebbi szabad hely…

Másnap Pompejibe indultunk, sok gyaloglás állt előttünk (de szép képzavar), Kati, Norbi már eleve vonszolták magukat, mert megfáztak a légkonditól (vagy talán korábban). Felajánlottam, hogy Bálinttal felcaplatunk az autóért s legurulunk a szálláshoz, hogy ne kelljen sokat mászniuk.

Nessyt ott találtuk a fal mellett, magányosan, megdermedt, forró lávatömbként, az előző napi tengernyi autó elpárolgott mellőle. Rosszra nem gondoltunk, mindene megvolt, lehajtottam a többiekért, beültünk, Pompeji negyven kilométer onnan, átzúztunk. Kicsit mintha imbolygott volna az autó fara, de rossz az út, öreg a kocsi, nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Aztán… állunk be a helyünkre a pompeji fizetős parkolóban, amikor Bálint felkiált – apa, teljesen lapos a hátsó gumid!

Mi? Teljesen? És lapos? Hogyhogy? Kiszállok, nézem, vason van. Nem sokat mehetett így, mert a gumi oldalfalán nincsenek kopásnyomok. Menet közben kiszúrták volna? Na, hát ezért kezdődött a pompeji városnézésünk szereléssel. Ráadásul a pótkeréken kisebb átmérőjű gumi van, azt csak előre tehettem, mert a differenciálművet nem akartam halálra dolgoztatni hátul – egyrészt érték, másrészt még szükségünk volt pár ezer kilométeren át az autóra.

Tehát két kerék levesz a szűk helyen, két kerék feltesz. Jött egy magyar busz, álmélkodva nézték a honfitársak, hogy közel s távol nem láttak magyar autót már napok óta, erre itt egy ennyire vén csotrogány, amit lám, rögtön szerelni is kell. Hát, ha ők lettek volna a helyemben, kellett volna az övékét is ez esetben.

Megnéztük a romokat – Pompeji még mindig csodás, különösen a teljesen épen megmaradt kupleráj – aztán kerestünk egy gumist. Kicsit ott volt a zabszem a hátsó felemben, hogy honnan szerzünk két 175 R14-es, teljes magas (/80) gumit, vagy legalább egy pár 195/70 R14-et (ez az átmérőben stimmelő váltóméret), ha cserélni kell, mert ezek a méretek tíz-tizenöt éve kikoptak a használatból. De a gumis máshogy gondolkozott.

Megsallerezte. Igen, meg.

A merítőberendezésben (lavórszerűség egy keréklenyomó karral) kiderült: a parányi lyuk a futófelület szélén túl, de még nem az oldalfalon van, ott, ahol kicsit 45 fokban fut a gumi. Mutogatja nekem az ember – ezt valami tűhegyes dologgal kiszúrták, mert becsípődésnek nyoma sincs, az utcáról pedig a kerék oda nem kap fel csavart, szöget. Magyarázza – nagy nehezen megértettem – hogy régebben szúrhatták ki, talán órákkal ezelőtt, aztán a rugózás, terhelés kicsit szétnyitotta a sebet és lassan elillant a levegő.

Nálunk az ilyen oldalfalon lyukas gumit cserére ítéli a gumis, de a pompeji szerelőnél volt rá megoldás. A falnál állt egy elektromosan fűthető satu, ő gumitrutyit kevert, valami lapot vett elő, rátette a lyukra, betette a gumit a satuba, összeszorította, bekapcsolta az áramot, majd kiment a szerviz elé, rágyújtott és azt mondta, most várunk. Húsz perc múlva kész volt a cucc, felfújta, azóta is tarja a nyomást, húsz eurót kért. Soha nagyobb bajunk ne legyen.

Igazából – nagyon kevés volt a bosszúság az úton, a legrosszabb a gyerekek telefonba ragadása és a pokolian nehézkes elindulások voltak, illetve Caprin a fagyasztott, olajos, nem rendesen megmelegített, méregdrága mirelit kaja és a tömeg. Más? Mi lett volna, ez volt a mennyország.

A hazautat hivatalosan Traniból kezdtük meg, ez volt az első pugliai város, amit megnéztünk, s az utolsó, ahol aludtunk. Onnan 620 kilométer a közbülső megálló, Porto Garibaldi, ami egy halászfalu kicsivel Rimini fölött, s még 2007-ben, az első gyerekekkel közös utunkon fedeztük fel. Akkor, amikor Tóth Zoli barátomnak (dolgozott a TC-nél elég sokáig, fent vannak a cikkei a neten) a nagynénjétől örökölt Lido Degli Estensi-i lakásában lakhattunk egy hetet ingyen és bérmentve.

Onnan a szomszéd város Porto Garibaldi, s mi a pincében talált biciklikkel közelítettük meg mindig, a kis csatornán átkompozva minden második este. Itt kevés a turista, viszont van egy jó móló, illetve találtunk egy Rosa dei Venti (szélrózsa) nevű éttermet. Jobb halkaját azóta se ettünk, mint ott, sehol. Annyira megszerettük, hogy azóta több más utunk végét is rákanyarítottuk Porto Garibaldira, csak hogy megint ott költhessünk el egy vacsorát – jártunk itt Erával, a Bianchival… és most Nessyvel is.

Féltem, hogy a Rosa dei Venti varázsa elmúlt, mert az az étterem, ahol Nápolyban, a szállásunk mellett kajáltunk, frenetikusan jó volt. De nem, Porto Garibaldi még mindig ver mindent. Iszonyatosan túlrendeltük magunkat, egy vagyont otthagytunk, mindenki hajnalig fenn volt a rosszulléttől, annyira telezabáltuk a gyomrunkat, de ezt nem lehetett kihagyni.

Másnap óriási madárszar-pucolással kezdtük a napot, mert rossz fa alá álltunk – hát az nem volt öröm, nem lehetne már végre kitenyészteni a bélrendszer nélküli galambokat? Olyan szuperül áll a genetika tudománya, szerintem a kissujjukból kirázzák a kutatók.

880 kilométer, a végét, a Balaton csücskétől már eléggé Véda-határeset üzemmódban tettem meg (GPS-en nézve a sebességet…), de éjjel tizenegyre fent voltunk a házban, kipakolva. Hogy mit csinál ilyenkor az ember? Előveszi a hűtőládából a Porto Garibaldi vacsora doggy bagjét, mikrót indít, nekihasal.

Mmmmm… isteni volt az másnap is.

Forrás:https://totalcar.hu/