„AZ ISKOLA ÉS AZ OKTATÁS SEHOL SINCS A GYEREKEKHEZ KÉPEST” – DIGITALIZÁLÓDOTT DIÁKOK EGY ŐSKÖVÜLET RENDSZERBEN.

Régen micsoda közhelynek számított, hogy „az iskola az életre készít fel”. Csakhogy ez már régóta nincs így. A legtöbb oktatási intézmény, és temérdek pedagógus csak kullog a gyerekek után. Még mindig lexikális tudást várnak el, olyan adatok bebiflázását kérik rajtuk számon, aminek amúgy, hála a farzsebükben hordott okoseszközeiknek, egy pillanat alatt utána tudnak nézni. Azokat a készségeket azonban, amelyekre viszont majd az életben, a jövendőbeli munkavállalásuk során is szükségük lesz, halványan érintik, ha egyáltalán. Zebegényi Péter pedagógus és szülő írása.

Annak idején, volt vagy 25 éve, a bandával egy jó buli után arról álmodoztunk, hogy de jó lenne, ha volna fejkameránk, ami rögzítette volna az eseményeket. Egyrészt visszanézhetnénk, mi volt, másrészt, milyen jó filmet csinálhatnánk belőle. Aztán egy másnapon azt mondta az egyik haverom, hogy na, talán nem is kellene, ha jobban belegondoltok.

Most már értem, miért mondta.

Főiskolás koromban jelent meg az internet az életemben. A könyvtárban lehetett csatlakozni. Mindig félve kattintottam a haverjaim által küldött levelekre, nehogy kibaszásból valami pornó legyen, amit a mögöttem sorukra várók láthatnak. Szerencsére ezt megúsztam.

Akkor még a házi dolgozatokat elég volt géppel leadni, le is szidott egyszer egy tanár, amikor kézzel írottat adtam be.

Elromlott a gép.

Más idők voltak, akkor még lehetett a folyosókon vizsga előtt cigizni, állt a füst, nem szerettem.

Változott a világ, cigizni sehol sem lehet, csak az utcán, azóta már más telefonok vannak, térképkészítő vállalkozást sem indítanék már, a Google havonta elküldi, hol, merre jártam, hol ettem, mennyit mentem stb.

Nekem nincs bajom ezzel, sokaknak van.

Az egy másik cikk.

Harminc évvel ezelőtt ezt a cikket egy írógépen írtam volna, elvinném a postára, feladnám, és két hét múlva talán megjelenne.

Húsz év alatt teljesen megváltozott az életünk, ez van, lehet a fenekünket a földhöz verni, hogy régen minden jobb volt, de  ettől még nem lesz másabb, régibb.

És ezt el kell fogadnia az oktatási rendszerünknek is.

A lányom nyolcadikos. Minden velejárójával. Van okostelefonja, kábé a testrésze, csakúgy, mint a te gyerekednek.

Engem is zavar, hogy a telefont nyomkodja, miközben beszélek hozzá.

Egyszer vidáman mesélte, hogy látott egy TikTok- (tudod, mi az?) videót, amelyben egy lány mondja az anyjának, fáj a lába, mire az anyuka kijelenti, hogy a telefon miatt van.

Híven megmutatja, hogy mindenért egy eszközt teszünk felelőssé.

Igen, értem. Ez egy olyan eszköz, aminek esetében fogalmunk sincsen, hogy hogyan kell használni, hogyan kell beszélni róla, mire való, meddig egészséges.

Unalmas is már, ahogy ilyen-olyan szakértők, nem szakértők véleményt formálnak róla, megállapítják, mikortól oké a használata, mit okoz, blablabla.

Reggel felkelsz, elmész a budira a telefonoddal, játszol, hogy felébredj, vagy megnézed az üzeneteidet, nem sms, hanem Messenger, míg felkelsz, a kávé mellé megnyitod az Indexet vagy a WMN-t, utána az e-mailjeidet, kezdődik a nap.

Miért gondolja bárki is, hogy a gyerekek nem így tesznek?

De ez is unalmas, hogy minden szakértő arról a fajta példamutatásról beszél, amit a gyerekeink látnak. Oly unalmas, és nyilvánvaló, hogy mindjárt elalszom.

Ja, hogy nem tudod, hogy a gyereked milyen formában teszi ezt (játszik, biztos játszik), és hol, na az más. Benne vagy a slamasztikában.

Nyugtalanít, hogy nem tudod, mit csinál az eszközzel. Nem néz tévét, csak nyomkodja azt a szart, és amikor megkérdezed, mit csinál, azt mondja, telefonozom.

Videót nézek. (Ha jó kedve van.)

Nem látod? (Ha rossz kedve van.)

Játszom. (Ha jó kedve van.)

Beszélgetek. (Ha jó kedve van.)

Rákérdezel, kivel, azt mondja, nem mindegy (ha rossz kedve van), vagy Lénával (ha jó kedve van), és te rájössz, hogy azt se tudod, ki az a Léna, de már nem mered folytatni.

Sok szempontból nehéz ez az egész.

Nyilván egyértelmű, hogy függőséget okoz, én is érzem ezt. Nemrég óta van egy telefonáláson kívül másra is használható telefonom, és érzem, hogy megváltozott az életem. Játszom rajta, azon gyakorlom az angolt, nézem, hol van dugó, olvasom a munkahelyi leveleimet, néha éjszaka is, amikor elmegyek pisilni.

Ez van.

Szomorú vagyok, hogy ezek miatt, a sokszor felesleges, pótcselekvéses szarok miatt kevesebbet olvasok. De ezt nekem kell megoldanom.

A gyerekek erre sokszor képtelenek.

Főleg úgy, hogy közben ott van az iskola, meg a velejárók (kortárs csoport), és a szülők, akik bort isznak, vizet prédikálnak, ráadásul állandóan csak prédikálnak, prédikálnak, ezt csináld, azt csináld, így-úgy, és most is, látod, szarul csináltad.

Mikor?

A kamaszkor közepén.

Kurva nehéz.

Tudod, az iskola sem segít.

Van egy rendszerünk, ami az ipari forradalom (üsd be, légy szíves, a telefonodba, mikor volt) idején, az akkor elvárt kompetenciákra épült, és azóta az van.

Az iskola, ahol még mindig ez megy: ülj le, nyisd ki a könyvet az ötvenhetedik oldalon… Csak instrukciókat kell követned, csinálod, amit mondanak. Ellenben a munkaerőpiac egyre inkább azt várja el, hogy légy önálló, légy kreatív.

Elvárod, hogy a gyereked hétvégén jól ossza be az idejét, csináljon hasznosat (ami egyébként mi lenne?). De mi van helyette? Végig telefonozott, rendet nem rakott, tanulni is alig, és végigveszekedtétek a hétvégét, mert nem azt csinálja, amit kellene.

Miért tenné?

Az ideje nagy részét egy olyan helyen tölti (iskola), ahol minden percét beosztják. Nyilván alig várja a hétvégét, hogy ne ez legyen, és nyilván utálni fog, ha te hasonlóval érkezel.

Te szeretnéd?

Te szeretted?

Közben, ha tudod, mikor volt az ipari forradalom, akkor neked ötös jár, ha nem, egyes, ülj le. Olyan dolgokat tanítunk főleg ma az iskolában, amik könnyen értékelhetők, csakhogy ezek nagy részét már nem fontos kívülről megtanulni. Igen, az lényeges, hogy az ipari forradalom nem ezer éve volt, de hogy Ady Endre hol született, azt hamar meg tudom keresni, ha egy olyan élethelyzet áll elő, ahol ezt mindenképpen kérik.

Erre egyest vagy ötöst adni, ez alapján gyerekeket értékelni, elhelyezni egy skálán: butaság.

Sajnos az oktatásunk alkalmatlan arra, hogy kiderítse, miben jó egy adott gyerek.

Pedig talán ez lenne az egyik alapfeladata.

Itt meg is bukik a mérőrendszerünk.

Az más kérdés, hogy persze te sem tudod feltétlenül.

Ott álltok ketten, te és az iskola, és tehetetlenek vagytok. Ki ez a gyerek, mi legyen vele?

Köztetek ott van ő.

És unottan nyomkodja a telefonját.

Kíváncsi voltam, mit mond az új NAT alapján a kerettanterv a volt informatika tantárgy, új nevén „digitális kultúra” a jövőre nézve.

A lányom informatikaórára füzettel kellett hogy menjen, ami annyira  nonszensz, égő, hogy arra nincs szó.

Érted?

Füzettel, baszd meg.

Na szóval, vártam, mit hoz az új NAT. Csak eltelt x év időközben, biztos észrevették.

De nem.

Akkor zártam be az oldalt, amikor azt olvastam elvárásként, hogy a tanuló tudjon applikációkat magabiztosan telepíteni.

Telepíteni.

Tudod, mikor?

Kilencedik–tizedik évfolyamon.

Na ez a durva. Ez teszi az egész fenti dumát semmissé.

Az a helyzet, hogy senkit nem érdekel, hogy változik a világ, pedig ennek a gyerekeink nagyon is a részesei.

Nincsen olyan, hogy nem használ okostelefont. Ez már nem is kérdés, az alkalmazások a legfontosabbak, a funkció, a célirány, a lehetőségek. Hogy ezekből az applikációkból mit lehet kihozni.

Az oktatást nem érdekli, és nem tud mit kezdeni a helyzettel.

Lehet azzal takarózni, hogy ez vagy az a könyv milyen fontos, csak a gyerekeket nem érdekli.

Teljesen más minden, megváltoztak a dolgok, a gyerekek nyomják, a tanár nénik/bácsik meg nézik, illetve nem, fingjuk sincs az egészről, mert naplót töltenek, meg kibaszott dolgozatokat javítanak, olyanokat, amikben azt kérdezik, hogy mikor volt a mohácsi csata, nem pedig azt, hogy mit lehet abból tanulni. Hogy mi a tanulság.

Az iskola, és az oktatás sehol sincs a gyerekekhez képest.

És nem csak a tanulás terén.

Az megvan, hogy van egy ilyen Instagram nevű dolog? Ez az, ahol a gyereked nyomatja. Izgultál, hogy majd mikor lesz facebookos, jaj, mikor engeded meg. Az a helyzet, hogy hamarabb lett instás, mert a Facebook égő.

A múltkor, az írásbeli felvételi előtt, becsatlakozott a lányom egy live-ba, amelyben az egyik osztálytársa nyomta a dumát, közben főzött valamit. Ezt a live-ot minden követője, ismerőse tudta nézni, és közben kommentelni.

Olyan, mint amikor élőben közvetítik a lottósorsolást, csak itt nincs reklám.

A srác tök vicces volt, nagyon élveztem azt a fajta kamasz stílust, ami akkor van, amikor nincs felnőtt a közelben. A fiú fesztelen volt, lökte a frappáns válaszokat, merthogy lehet kommentelni is közben, amit ő azonnal lát, és akár meg is válaszolhat. Ment a buli, kikötötte, hogy aki a holnapi felvételi kapcsán fog írni, azt letiltja stb.

Aztán jött egy komment egy lánytól: „Hogy tudnék úgy esni, ha kiugrom az emeletről, hogy azonnal meghaljak?”

A fiú válaszolt is: „Mindenképpen úgy csináld, hogy lássák a felnőttek.”

Két éve egy koliban dolgoztam, ahol egy srác, amikor megkérdeztem, mi volt a hétvégén, elmondta, hogy úgy berúgtak, hogy az kurvaélet, majd megmutatott egy videót, amelyen látszik, hogy versenyt isznak, majd sugárban hánynak, illetve röhögnek, hogy az egyik behugyozik.

Ekkor értettem meg, miért nem jó a fejkamera.

Az a helyzet, hogy van fejkamera a gyerekek kezében.

Az a helyzet, hogy használják.

Az a helyzet, hogy sem a szülők, sem az oktatás nem tud ezzel mit kezdeni.

A legnagyobb baj, hogy az oktatás láthatóan nem is akar, olyan, mintha észre sem vette volna, hogy már nem kell papír térkép.

És ha még ezt most észrevenné is, már késő.

Forrás: https://wmn.hu/

MEGOSZTÁS
Előző cikkHavi 300 fixszel
Következő cikkMa már mindenki zöldül