• Önvezető autó, villamosítás, óriásdugók.
  • Súlyos adók, gyalogos övezetek a városokban, facebook, emissziós pánik.
  • Balesetvédelmi normák, a gépektől való általános eltávolodás, sok animációs film hatása.
  • Autópályadíjak, sebesség-ellenőrző szerkezetek finom és sűrű hálója teszi kellemetlenné az autót, mint vakációs eszközt, közben pedig egyre sűrűbb a fapados légijárat-hálózat.
  • Sokadszor kerül elő mind magasabb szinten, hogy kötelező sebességtartót is kellene építeni az autókba, sőt, másfél éven belül a Volvo meg is lépi ezt – egyetlen autója se tudja majd túllépni a 180-at.

Nem csoda, hogy az autó már nem szexi cucc a fiatalok körében, s nemcsak a lányok, de már a kamaszfiúk közül is sokan úgy tervezik, nem szereznek jogsit.

Ez mind annak ágyaz meg éppen, hogy a rajongásunk elmúljon a tárgy iránt, amit úgy hívnak: automobil. Most még sokan állunk az innenső oldalon, ezért hangosak és értetlenek vagyunk, s még szeretjük, vagy legalábbis azt hisszük, szeretjük az autót, de a napjaink meg vannak számlálva. Fel kéne ismernünk, hogy egy másfél évszázadig létezett, de most már erősen hanyatlóba forduló emberfaj, a homo automobilicus egyik utolsó generációja lettünk. Lassan levált minket a homo mobilicus – az új emberfaj, amelyik csak közlekedési kényszerből, nem pedig élvezetből közlekedik.

Az autózás felől könnyű magyarázni: ha szerpentinezni megyünk, oda, ahol senki nem jár, nagy eséllyel a természetet romboljuk, amiből mind kevesebb van. Ha terepezni megyünk, ugyanezt tesszük, de nemcsak a levegőt és a csendet romboljuk, hanem a talajt is erodáljuk és pusztítjuk a növényzetet. Ha egyenesben száguldozunk, előbb-utóbb nekimegyünk valakinek, lelő a Véda, de ha nem a Véda és a traffi, akkor valamelyik út mellett élő lakos tesz így egy puskával, akinek az elődeink zajos kipufogói már megágyaztak egy kis pszichopata vérontáshoz. Egyszerűen túl sokunknak van autója ahhoz, hogy egy Európa-szerű, tömött helyen sokszor és kielégítően nagyot tudjunk autózni. Talán Svédországban és Norvégiában, de arrafelé pokoliak a sebességkorlátozások, és be is tartatják őket. Ha pedig másutt száguldozunk, az esetek 90 százalékában szabálytalankodunk, a maradék nem büntetett 5 százalékban pedig benne vannak az amatőr/félprofi versenyzések autózásai is.

A tartalékaink felől nézve szintén nem jó az autó. Egy sokkal nagyobb és több valami szállítására tervezett dobozzal vitetjük jellemzően egyetlen saját testünket, s nagy ritkán magunk mellé veszünk még egy vagy két embert, szatyrokat. Tolunk jó sok levegőt magunk előtt jó sok energia elpazarlásával, majd amikor megérkezünk, nem tudjuk hova letenni a dobozt, ezért kerengünk és még elpusztítunk egy kis benzint/gázolajat/gázt/áramot.

Pokoli sok energiát ürítünk ki folyamatosan a légtérbe, ami abból a fekete masszából származik, amit folyamatosan veszünk ki a föld alól, s amihez év-tízezredekre és különleges természeti körülményekre volt szükség, hogy előálljon. Lehet, hogy még van belőle egy csomó, de eljön az a pont, amikor majd nem éri meg kitermelni azt, ami maradt. Mert ha a világ áramtermelése például leszokik a kőolajról és átáll a szélre, ár-apályra, napelemre, atomra, tudomisén mire, a csökkenő kereslet miatt hanyatlásnak indul a kitermelő ágazat. Az pedig mindig árnövekedést jelent annak a maradék pár embernek, aki nem lép az új felé.

A környezetvédelem felől is érthető, hogy ki kell múlnia az autónak, legalábbis annak a fajtának, amiben szénhidrogén-származékok égnek el ahhoz, hogy mozogni tudjon, ha másra nem, hát utalok itt a poloskainvázióra, a dráguló mézre, az amerikai brutál-tájfunokra, vagy a tavaszba fordult telekre. Mert kedvencünk kipufogóját vagy korom, vagy részecskék, vagy roncsolt láncú gyűrűs szénhidrogének, vagy mérgező kénszármazékok hagyják el, de hő és szén-dioxid biztosan, nagy mennyiségben. Az pedig mindkettő rombol. Lehet az egyiket csökkenteni, akkor a másikból lesz több, nagy erőkkel lehet mindből visszavenni, de ha sok az autó, és az a sok autó sokat megy, akkor mindenhogy meglesz a környezeti terhelésünk.

Az élvezetes autó – ami miatt igazából imádjuk ezt a műfajt – pedig ritkán tud igazán takarékos lenni, annak is örülni kell, ha megüti az átlagot fogyasztásban, hiszen vagy azért szeretjük, mert relatíve erős, vagy mert nagy, kényelmes… és emiatt erős motor is van benne. Ha a fogyasztása nagy, az emissziója is az, mert e kettő kéz a kézben jár. Most persze elővehetném az autós öntudatomat, hogy a környezetet sokkal jobban megterheljük fűtéssel, gyárakkal, hőerőművekkel, a szörnyűséges dolgokat végtelen mennyiségben kipöfékelő, nyersolaj-üzemű óceánjáró tankerekkel, a felső légrétegeket taccsra vágó repülőgépekkel, de azok mögött sokkal nagyobb, koncentrált gócokba gyűlt lobbik állnak. Az autósok érdekérvényesítési képessége a szétszórtságuk miatt csekély, pénzük viszont több van, mondjuk azoknál, akiknek fűteniük kell télen, de autót nem tudnak tartani. A szavazófülkékben azonban mindenki egy voksot ér, ugye, értjük…?

Tehát az autó a maga 15 százalék körüli környezeti terhelési bűnével rendszerint a középpontban áll, s mivel korunk nagy divatja a populizmus, ezért néhány primitív egyszerűsítéssel nagyon könnyű a fő bűnbakká tenni. Mennyivel kényelmesebb így a kormányoknak, mert az erőműrendszert nehéz átalakítani, az embereket pedig reménytelen ügy leszoktatni arról, hogy meleg otthonban akarjanak élni télen is és Kínából rendelgessenek maguknak heti rendszerességgel csomagokat. Az autógyárak? Megvonják a vállukat és megmarketingelik, majd kifejlesztik azokat a kocsikat, amelyek megfelelnek a normáknak. Így is pénz, úgy is pénz.

Meg amúgy is – lassan már nem lesz kár az autóért. Azért az autóért, amit úgy rendesen, autóbuzisan szeretni lehet. Mert lassan nincsenek ilyenek. Ha véletlenül vannak, a világ megvadul értük, de a végén tizenkét és fél darabot vesznek belőlük évente – nézzék csak az Év Autója-választást kis híján megnyerő Alpine A110-est. Mert arra azért csak nagyon keveseknek telik, hogy húszmillió körüli összegeket csengessenek ki egy kis bármikor elővehető vidámparkra, márpedig egy igazán élvezetes autó előállítása annyiba kerül, hogy a végén ez lesz az ára. Oké, van olyan, hogy Toyota GT86 meg Mazda MX-5 meg Caterham Seven, de aki ült Alpine-ban, Porsche Caymanban, azt tudja, miről beszélek, amikor azt mondom – igazi.

Az autók nagy része azonban már ma is csendes, kellemesen vezethető valami, s az igazat megvallva, egy jól megcsinált, automatás dízel, egy csendes benzines és egy autószerű villanyautó között vezetésben oly csekély a különbség, mint húsz évvel ezelőtt ugyanannak az autógyárnak az azonos típusánál egy rosszabb és egy jobb felszereltség és motor között volt. Ha nem lenne árprémium a villanyautókon, a többség számára már ma is mindegy lenne, mi mozgatja az autóját, s szerintem a többség a villanyra szavazna, mert használatban az a legkevésbé raplis, annak kell a legkevesebb gondozás, az eszik a legkisebb étvággyal mindenféle alkatrészeket.

Az az élvezet, amit kapunk a mostani kocsik többségétől sem valódi már. Egyelőre magunk vezetjük még az autóinkat, és amíg ez így lesz, a gyártók mindig éreznek majd késztetést (akár igénylik a kuncsaftok, akár nem), hogy valamiféle élményt is csempésszenek a jármű terelgetésébe. De amikor a magamfajta újságíró elmegy egy Thyssenkrupp kormányelektronika-fejlesztési tesztre, és a BMW 1-esben egy másik villanyszervó-program betöltésével, lényegében gombnyomásra E osztályos Mercedes-ízű valamit varázsolnak belőle, majd Brilliance BS6-ot, na, olyankor kicsit megrendül a világképe. Színház az egész.

Vagy amikor a ványadt hangú, de sportcsomaggal rendelt családi kompaktból gombnyomásra sportosan morgó GTI-t tud varázsolni a hangszórókból jövő zaj, sejteni kezdjük – tényleg átkúrás az egész mai autózás. Pláne, amikor megtudjuk, hogy nemcsak mindenféle köz-gyártók vetik be a trükköt, de még a sportos BMW-kben is ilyen trükk van. Amikor ennyire szabadon lehet tekergetni a szabályokat, annyira tét nélkülivé válik az élvezet, mint egy számítógépes játékban.

Csak egy példa: amikor egy dög erős, hátsókerekes kocsival kiengednek valakit egy tök üres plázaparkolóba, hogy tessék, lehet nyomni, a végén mindenki ugyanoda lyukad ki – fánkokat rajzol a betonra. De mihelyt kiraknak oda egy bármilyen pályát bójákból, s elővesznek egy papírt, egy ceruzát és egy stoppert, máris óriásit lehet autózni. Mert nem is igazán autó kell az örömhöz, hanem egy jó keretrendszer.

Az autó, a gépautó élvezetében is az volt a jobb régen, az a jó kicsit még ma is és éppen ez múlik el, hogy a technika bénaságainak a határait feszegették – próbáltak úgy erősek lenni, hogy ne hulljanak széjjel, próbáltak úgy úton maradni, hogy ne rázzák szét a bennük ülők gerincét, próbáltak csak annyira zajosak lenni a kellő teljesítmény elérése mellett, hogy fülvédőre azért ne legyen szükség a használatukhoz. De ma, pláne meg holnap, amikor majd szinte bármennyi lóerőt elő tudunk állítani bármilyen kanyartartással, mindezt kulturált működés mellett – hát így már nincs benne romantika. A végtelenbe tudjuk tolni a tapadást és a kanyarmeneti és gyorsulási g-erők hatásait, de elmarad a Mount Everest megmászásának mámora.

Innentől már nem az autó a játék, hanem mi vagyunk azok. Elmúlt a hőskor, mert megoldottuk az autó bénasági problémáit, s az iparág már csak unalomból tanulja a tizenhetedik módon is kirakni ezt az autófejlesztéses bűvös kockát. Nincs már igazi tét, maximum az emisszió és az előállítási költség, de az is egyre lejjebb megy. A megbízhatóság? Még probléma, de azt igazából az erkölcsi avulás megoldja: minek foglalkozni vele, hiszen pár év alatt divatilag és kütyüileg annyira elavul az autó, hogy senki nem reklamál, ha hatévesen kirohad alóla a futómű, szétmegy a hajtórúdcsapágy…

A villanyautóval a maradék romantikának is vége lesz. Nem megy eléggé? Teszünk bele nagyobb motort, több akksit, jobb potmétert, na ugye, hogy már nem ellenfél a LaFerrari sem? Következő lépés a Bugatti Chiron, csak adj még két percet… Kell a hang? Tessék, itt a hanggenerátor. Amikor egy Tesla Model 3 egy nóném, hétüléses, kínai belpiacos villanyautóval vállvetve Porschéket ver a pályán, akkor vége mindennek.

A villanyautónál végképp elmarad a küzdelem a mind szofisztikáltabb gyújtásokért, a jobb szívó- és kipufogórendszer-hangolásokért, nem kell már turbó, kompresszor és lefújószelep, nem kérdés, hogy két szelep legyen-e, vagy négy (esetleg három vagy öt), elfelejthetjük az oldalt szelepelt, oldalt vezérelt, felülvezérelt, duplán felülvezérelt, ilyen-olyan változó szelepvezérléses rendszerek megértését. Fokolótárcsára és nátriumtöltésre se lesz szükség, vége lesz a vas-, alumínium-, acélbetétes alumínium-, vagy pláne örvénybetétes dugattyúk körüli, tudálékos témázgatásnak. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, nyolc, tíz, tizenkét henger? Lángot köp a kipufogó? 8000-en ordít a tizenkét henger? Fordulaton mélyebb hangra vált a VTEC, sivít az Eaton kompresszor?

Ez az egész szánalmas erőlködésnek tűnik egy villanyautó csodásan steril, magabiztosan villámgyors és hatékony aurájából kifelé nézve. Tudom, mert megéltem többször is. Autóbuzi vagyok, de hazudnék, ha nem így tűnt volna.

Egyet is értek az egésszel, mert a villanyautó a logikus megoldás. Persze majd ha az akkugyártási ellentétek kicsit alábbhagynak, mert most nagyon úgy néz ki, hogy az Év Autója-győztes Jaguarból csak szivárogva tud párat gyártani az osztrák bérüzem, mert nincs elég akku, hiszen jelen pillanatban olyanja csak a Teslának és a kínaiaknak van nagy mennyiségben. Nem sok jót jelent ez Európa számára… Talán akkor lesz még majd jó a villanyautó, ha húsz-harminc év múlva már a világ nagyobbik részén barátságosan termeljük az áramot, s ha kitaláljuk, hogyan recikláljuk a rohadék lítiumos akksikat. Vagy mondjuk, lesz helyettük másik. Mert lesz.

Én is imádni fogok egy zavartalan, magát vezető, komfortos, fűtött bódéban filmet nézni hazafelé a munkából – csak remélem, hogy arra az időre nem terjesztik majd ki a munkaidőmet, ha rájönnek, olyankor szabad vagyok. De hétvégén, egy kicsit hadd igaziautózzak majd – de hiszen erről már írtam egyszer korábban.

Ha nem marad legalább egy kicsi lehetőségem élvezni ezt a letűnt technikát, én meg fogok őrülni. Nekem ez az életem azóta, hogy eszméletemre ébredtem, számomra a világ tengelye a benzinmotor közepén vezet át. Jöjjön a homo mobilicus, nem bánom, de én, a letűnőfélben levő homo automobilicus még hadd kapjam meg a magam adagját. A borzasztó veszteséggel fel-le rohangászó dugattyúk fölött tökéletlenül bedurranó szénhidrogén-egyvelegek, hengerek együtt- (vagy külön-)rezgésének dala, a távozó gázok csőtekervényekben visszhangzó recegése, az, ahogy a tökéletlen nyomatékgörbét szinte a fülünkkel kitapogatva, a megfelelő fogpárok közül az ideálishoz közelit egy mechanikába szúrt vasbottal kiválasztgatva és érezve, hogy most szépen megy a gép – hát az pokolian hiányozni fog.

Ma még sok az autóőrült. De ha bevezetik nálunk is az emisszió utáni progresszív adózást, ha a dízelpánik után kibuggyan még egy kis benzinpánik is, ha a 35 ezer dolláros Tesla Model 3 után jön majd a 25 ezer dolláros Model 1 és tömegek szoknak át a villanyra, na, akkor kongattak az autóbuzériának, csókolom. Akkor az autóőrültség a mai csupán furcsafiúk hobbijából a kretének, a gyanúsan klikkesedők, a „tudodkik” veszélyes hóbortjává válik. Hiszen az emberállatimád mindig a nagy és nyertesnek látszó csordához dörgölőzni, és ha már elég sokan van ő, és elég hangosan kiabál sokadmagával, akkor erőre kapva agyontipor bárkit, aki mást akar, még akkor is, ha az a szerencsétlen amúgy nem zavar sok vizet. Talán mert sapka van rajta. Vagy nincs.

Apropó, mentek mostanában autóval bármilyen Lada, vagy pláne Trabant után? Ugye, hogy az az egy régi autó milyen elviselhetetlenül büdösnek tűnt? A Szomszédok szocibékekor-romantikájú idejében, ami sokunknak nem is volt túl régen, ezek tízezrével jártak az utcán, s mondtuk akkor is, hogy büdösek, de hogy egyetlen darab önmagában zavarna bárkit is? El se tudtuk képzelni. De ahogy gyakran a cigarettáról leszokók utálják a legjobban a bagófüstöt, úgy félek, hogy az autóbuziságról leszokók lesznek a leghangosabb károgók, ha már nem tartoznak ebbe a körbe. Mondom, emberek vagyunk, kiszámíthatóak, tömegben mérve veszélyesen agresszívek és intoleránsak.

Mindenesetre jön az újkor, megállíthatatlanul. Az autógyárak nagy része pedig vagy most fejleszti az utolsó dízelmotor-generációját, vagy már nem is fejleszt olyat többet. De nem csak a dízel mozog ezen a pályán, mert a benzinmotor hanyatlását 10-15 évvel a dízel utánra teszik. Akkor jön el a villany nagy hatalomátvétele. Lesznek még utána is benzinmotorok, de azokat leszállított árú modellekbe teszik majd gyanakvó öregembereknek, illetve maradi gondolkodású konzervatívoknak. Akikből pedig sokkal kevesebb lesz – töredék annyi – mint ma.

A pénz és a mánia egy ideig még viszi tovább a bulit. A Porsche 911 és a 300 ezer eurós Lamborghini nehezen hal majd ki, de az MX-5-nek is lesz még egy-két generációnyi helye az idősávban, bár mind több lesz benne a villany. Ha Nagy-Britannia tényleg leszakad az EU-ról, akkor lehet, hogy ott megmarad a kisszériás gyártási szabályzás, és a Caterham-, Ariel-, Morgan-szerűségek megmaradhatnak egy darabig. De 2050-ben nem hinném, hogy már nagy piacuk lesz, jó eséllyel nem is lesz hozzájuk dugattyús motor. Addigra a Ferrarik és a McLarenek is villanyosak lesznek, bár kicsit olyanná válik a csata egy villany-McLaren és egy akkori hétüléses Tesla SUV között, mint amikor a slot-car versenyben másik kasznit pattintunk a vázra. Tét nélküli.

Aztán egy darabig maradnak még az öreg autók is. Először azoknak a használatát keseríti majd meg a szabályzás, amelyek egyszerű, rendszámos járművekként róják az utakat és próbálnak átmenni a mind szigorúbb műszaki vizsgákon – agyrémmé válik őket fenntartani. No meg nyilván kapnak majd jókora adókat is a nyakukba a tulajok az emisszió miatt. A minősített veteránok feltehetőleg – afféle közönséget szórakoztató eszközökként – tovább maradhatnak, de mind inkább idő- és térbeli korlátok közé szorítják majd a használatukat. Nem lesznek mindenféle országokon átívelő családi túra-, fél Európán átruccanunk Le Mans Classicot nézni a haverokkal-, megnézzük a svédországi V8-as találkozót a szerelőmmel-típusú dolgok. Hétvégén, felvezetéssel, kordonok között lehet majd őket használni, néha akár 60-nal is.

Semmi gond ezzel, mert váltani kell, nem szabad elfelejteni, hogy egy időben a gyilkos (valódi) abszint, a kokain, az LSD, az öv nélküli autózás, a szemét az emeletről a járókelőkkel tömött utcára borítása, sőt, a párbajozás is legális volt. Akik örömüket lelték benne, esetleg a kényelmüket látták sérülni, nyilván károgtak, aztán a történelem átlépett a dolog fölött.

De nekem addigra új hobbi után kell néznem. A fényképezés ma már szintén nem annyira nyerő, mert ha nem akarok természetfotósnak felcsapni, akkor lassanként minden elkészült kép felét ki kell takarnom a társadalmi paranoiák miatt – rendszámokat, arcokat és ami még személyes dolog rákerül. Akkor viszont… Lássuk csak – a motorozás valószínűleg meddig marad a radar alatt? Mondjuk – villannyal?

Forrás: https://totalcar.hu/